Az általunk használt terápiák egyéni és csoportos, verbális és nonverbális formában/módon folynak.

1.)Az egyéni verbális terápia többnyire a traumára fókuszált rövid terápia, de alkalmazunk úgynevezett „belátáson alapuló” hosszabb, 15-20 ülésből álló terápiákat is, ami a trauma/kínzás feldolgozásán túl az adaptációs képességeket javítja és az integrációt is segíti, ami vitális jelentőségű a kliens további életében egy idegen kultúrában.

2.) A családterápiák területén korábban kevés tapasztalat állt rendelkezésünkre megkínzott áldozatoknál. Ez a terápiás forma szinte spontán adódott a befogadó állomásokon, ahol egy-egy szobában a családtagok is jelen voltak az áldozat kezelésénél.

A trauma természetét illetően különbséget kell tennünk a kínzás/bántalmazás túlélői és a túlélőkhöz tartozó traumatizált áldozatok között, akik másodlagos traumát élnek át. A kínzás ugyanis nemcsak az áldozat énjét fragmentálja, hanem az őt körülvevő családban is teljes dezorganizációhoz vezethet. A kínzókamra szürreális világa mintegy tovább él az összekuszálódott emberi relációkban.

3.) A verbális terápiát sokszor készítjük elő nonverbális csoportterápiával, melynek segítségével mintegy "fellazítjuk" a beteget, megközelíthetővé tesszük a verbális folyamat számára. Sok megkínzott, bántalmazott kliensben a trauma olyan mértékű szégyenérzetet és bűntudatot generál, ami a traumát „kimondhatatlanná” teszi.
A csoport bátorítóan is hat az egyéni vagy a családban folytatott "mélybe ereszkedésre", ami egy elsődleges "bizalmi helyzetet" előtételez a sokszor bizalmatlan, gyanakvó, paranoid, esetleg jogos félelemben élő beteg esetében.

A „magyar nonverbális módszer” kettős célt szolgál:

3/a.) A módszert boszniai menekülteken alkalmaztuk először pszichiátriai osztályokon nyert klinikai tapasztalatok alapján kommunikatív mozgáscsoportok formájában.

3/b.) Ezt követte az animációs csoportmódszer, ami élettelen tárgyak „animálásán”, lélekkel való megtöltésén keresztül halad a terápiás cél felé, hogy a kínzás következtében a saját testétől elidegenedett személy újra kapcsolatba kerüljön önmagával, illetve ennek segítségével a környezetével is. A foglalkozások az elvesztett bizalom, az önértékelés visszanyerése érdekében folynak 6-12 ülésben.
Ma már az animációs csoportot a verbális terápiák felé való átvezetésre is használjuk, ennek egyik módja a kettős vezetés: a nonverbális terapeuta a vezető, a verbális terapeuta a ko-terapeuta.

3/c.) A koszovói háború alatt dolgoztuk ki a „stáció csoportokat” Jézus golgotai stációira utalva a szenvedések útján.
A trauma még tudatközelben élt, és a szenvedésnyomás olyan súlyos volt, hogy egy igazi „intim csoporthelyzet” létrehozása szinte elképzelhetetlennek tűnt.
A mozgásos bevezetést követően elementáris érzelmeket vált ki, amikor a házrajzokra kerül sor, mert azzal kell szembesülniük, hogy ezek a házak már csak a rajzlapon léteznek, hiszen leégtek vagy felrobbantották őket. A felszínen hullámzó agresszió miatt pszichodráma elemeket is sikeresen alkalmazunk.

A csoportterápiában helye van az elbeszélés mellett a táncnak, az énekeknek és a kommunikációs mozgásoknak, gesztusterápiának is. A stációcsoportok egyik fontos célja a bizalom helyreállítása, ami a paranoiditás határát súrolva vész el egyes népcsoportoknál.

3/d.) Arab nyelvű menekülteknél dolgozzuk ki új terápiás módszerünket a „szimbólum csoportot”.
Elméleti hátterét Jung szimbólumokról írt művei szolgáltatták. A múlt egy elveszett tárgyát adjuk a klienseknek a szorongás vagy a félelmek által megrekedt emlékek felidézéséhez, abból a célból, hogy az elvesztett tárgy meggyászolhatóvá váljon és az  extrém szorongás csökkenjen. A tárgyat nem csak verbálisan idézzük, hanem érzékeikkel befogadhatóvá is tesszük az arab kávéfőző edény kézbeadásával, a kávé illatával, az imalánc morzsolgatásával, egy hímzett kendő megcsodálásával.
A felébresztett bizalom jele, amikor a csoport ajánl fel egy szimbolikus tárgyat.